Egy magyar film a reménytelenségről — József Attila terápiája a mozikban

A Reménytelenül (2025, rendezte Rózsa Gábor) egy megrendítő film egy híres, reményvesztett terápiáról, amely József Attila költőnkről szól. Az egészestésnek a költészet napja, József Attila 120. születésnapja előtt pár nappal volt a premierje a mozikban. Spoilerek következnek!

 

Forrás: Youtube

 

Az 1935-ben kezdődő film a Gyömrői Edittel (Michl Juli) való analitikus terápiát dolgozza fel, miközben egy kettős kapcsolat kezd kibontakozni, mivel Attila (Sütő András) beleszeret Editbe, verseket ír neki, és feszegeti a terápia határait. Ez a film húsba vágóan mutatja be Attila traumáit, és fájdalmait. Megismerjük a sötétebb oldalát, ami a versekből is kirajzolódik, ám a verseket mégiscsak a szép szó vezérli. Edit nehezen vállalja el a beteget, akinek a korábbi jegyzetek alapján is reménytelennek tűnik a sorsa.

Attila saját tollával hagyott ránk egy naplót mindarról, ami benne van. Ez az írás adja a film vezérvonalát. Emlékszem arra, amikor olvastam a Szabad-ötletek jegyzékét, ahol szabadon és szűretlenül jelennek meg a költő gondolatai. Tizenévesen megdöbbentő volt ilyen művel találkozni. Egyes források szerint Gyömrői Editnek írta, bizonyos irodalomtörténészek szerint pedig még most sem tudjuk, hogy pontosan kinek szólhat. Valószínűleg köze van az analitikus szabad asszociáció eszközéhez, melyben a beteg szabadon kell kimondja, ami csak eszébe jut. Ettől a fellazultságtól olyan incesztus gondolatok is megjelennek a sorok közt, amiktől egyre megterhelőbb olvasni, befogadni. Egyébként a film kapcsán újra kiadják a Szabad-ötletek jegyzékét, ám ma is vita tárgyát képezi, hogy etikus-e egy ilyen naplót közzétenni. Rengeteg fájdalmas, és szexuális jellegű gondolat is a felszínre kerül a jegyzet által. A filmben is látszik, hogy Editnek nehéz tartalmazni ezeket. 

Már az első ülésen kiderül, hogy nagyon sokat bántotta, fizikailag abuzálta Attilát az édesanyja. A költőnek dühktörései vannak, ami ijesztő a terapeutának. A belső küzdelmek és a kapcsolat iránti erőteljes igény nagy hangsúlyt kapnak a filmben. A film nagy részét a terápiás szobában, vagyis Edit lakásán forgatták. Van egy jelenet, amikor késsel fenyegeti Editet Attila, ezután pedig sétára hívja őt. Máskor éjszaka tör rá, és vágyakozva öleli őt. Megjelenik egy nagy kettősség, ambivalencia az érzelmek terén. Attila nem tudja szabályozni az érzelmeit, egy viharos személyiség bontakozik ki a szemünk előtt.

Leránt a mélybe nézőként a gondolat, hogy mennyire küzdött magával az az ember, akinek jól ismerjük a verseit irodalomóráról. Valahogy ezt a két információt nehéz együtt tartani. Aztán látjuk, hogy Edit belemegy a határátlépésbe, amikor éjszaka keresi őt Attila, vagy sétára hívja, miután majdnem megkéselte. Mindezt megbocsátja neki, próbál egy jó pszichológus maradni számára. 

Azt persze végig tudjuk, hogy a terápia kudarcot vall, mert Attila végül öngyilkos lesz. Edit után az utolsó szerelme Kozmutza Flóra, aki szintén egy pszichológusnő. Ő veszi fel vele a Rorschach-teszet, ami megtekinthető a balatonszárszói József Attila múzeumban. Érdekesség, hogy mivel lejárt a teszt licensze, ezért már a táblákat is kiállították a múzeumban, amit nem tartunk pszichológus szemmel etikusnak, hiszen a táblák egy diagnosztikus vizsgálat tárgyát képezik.

Szomorú volt látni Attila küzdelmét, aki azt mondja:

 

"Verset írni már tudok, de élni még nem tudok"

 

Ez a sor mélyen megérint, mert sok olyan ember él a Földön, akik zseniális műveket alkotnak, nagyon jók a karrierjükben, de a magánéletükben a trauma, ezáltal pedig a kötődés fájdalma gúzsba köti őket. Attilánál is ennek a fájdalma bontakozik ki: könnyen kötődik, és nehezen szabályozza az érzelmeit a kötődésben. Egy mély ürességérzés, meg nem értettség-érzés van benne, és ezt fel akarja tölteni az idealizált nővel, aki jelenleg Edit. Elhagyja érte élettársát, Szántó Juditot is. Érezhető a kínlódás, a kapcsolat iránti, kötődés iránti igény, és a magára hagyottság érzése, amit a költő valahol magának teremt azzal, hogy mindig egy idealizált új nő fele fordul.

Az Edittel való kapcsolata viszont átcsap érzelmi függésbe, mivel az érzelmi túlélés az egyiktől függ csupán. Van egy nagyon jó jelenet, amikor vizet tölt neki Edit, mert Attila jelezte, hogy szomjas. Azt mondja Attila, hogy cserben hagyta őt a terapeuta, mert letette ezt a vizet, tehát ráhagyta, hogy megigya. És erre Edit azt mondja, hogy úgy viselkedik, mint egy csecsemő, aki várja, hogy megitassák, de ő mégiscsak egy felnőtt ember, kezében a sorsa, ott a szabadság, meg a felelősség. Ezekkel az egzisztenciális fogalmakkal a beteg valóban kezdhetne valamit, alakíthatná a sorsát a traumák után, de úgy látszik, hogy Attila nem él ezzel a lehetőséggel, és ez teszi nyomasztóvá igazán a drámát. Van egy nagyon szép vers, amit ír Editnek: Gyermekké tettél. 

 

 

 

Megjelenik benne a szerelem projekciója, az áttételi érzés, és a tehetetlenség is: "hozzád vonszolnak, löknek tagjaim". Nekem ez a vers a sématerápiás sérülékeny gyermeket juttatja eszembe. Az a cél ugyanis a sématerápiában, hogy megszólaltassuk a belső gyermeki részünket, hiszen ott vannak az igazi érzéseink, amik reflektálatlanok maradtak. Ebben a versben megjelenik, hogy a gyermeki rész valahogy ott van a terápián, de mégsem tud ebből gyógyulni Attila. Ebből a fájdalomból a szerelembe, egy illúzióba menekül. Edit pontosan ettől tart az elején, amikor elvállalja a beteget, hogy mi van akkor, ha a szenvedés csak tovább pusztítja őt. Tényleg azt látjuk, mintha megrekedne ebben a szenvedésben, és nem akarna gyógyulni. Ez végső soron mindig a kliens döntése.

Hozzáfér valamelyest ugyan Attila a belső, gyermeki részéhez, de nem tudja azt átdolgozni, mivel nehezen tartalmazza azt, ami ott keletkezik a terápiás térben. Azonnal fel akarja tölteni az ürességet, például azt mondja a terapeutának, hogy szeretkezni akar vele. Nem tud ülni ezekkel a fájdalmas érzésekkel. Valószínűleg ez is vezet később az öngyilkossághoz, hogy végül nem tud megküzdeni mindazzal, ami feljön. Túl sok. 

Közben azt látjuk a terápiában, hogy jönnek olyan érzések, emlékek, amiket nem is oszt meg a terapeutával. Ott kuporog egy sötét, vizes szobában, és az anyával találkozik emlékképekben. A szoba azt jeleníti meg, ahogy lemegy a tudattalanba az analízis során, ahonnan feljönnek a traumatikus képek. Van olyan jelenet, ahol megosztás helyett inkább kirohan a terápiáról. Van egy része, ami annyira fájdalmas, hogy rejtve marad. Már nem tudja megosztani, túl nagy lenne a kockázat. A teljes gyermeki rész nem bújik elő a terápián. 

A film végén, miután késsel fenyegette Editet, Attila újra megjelenik és boldogan kávét kér Edittől. Ekkor már Kozmutza Flóráról is beszámol Editnek. Az analitikus is boldognak tűnik, elkezd kávét főzni neki a konyhában, és látjuk, hogy potyognak közben a könnyei. Nekem ez a zárórész az elidegenedést mutatja be a terapeuta részéről. Egyrészt megijesztette, óriási félelmet érzett, amikor Attila megfenyegette őt, másrészt aggódik érte, főleg, amikor ok nélkül felhangolt állapotban érkezik. A terapeuta sír, hogy ez a beteg nem tudott javulni, és ezt a fájdalmat már nem meri ráterhelni Attilára, nem meri elmondani neki. Edit részéről is megjelenik a rejtőzködés. Azt üzeni, hogy meghallgatlak, főzök kávét, de már nem tudok ennyire bevonódni, mert az elpusztítana engem. Ezt nevezzük a terápiában projektív identifikációnak, amikor a terapeuta érzi, amit a beteg nem tud érezni. Hiszen ő volt elsősorban az, aki nem tudta teljesen átadni magát a terápiának. Edit könnyei ilyen szempontból tökéletes zárókockái a filmnek. Nagyon fáj neki, hogy nem tudott segíteni. Fáj neki Attila reménytelensége. Fáj neki a költő sorsa. Attila versbe foglalja, hogy Nagyon fáj. Edit pedig érzi ezt.

 

József Attila borderline személyiségzavarban szenvedett, ami az 1930-40-es években még ismeretlen kórkép volt. Ez egy minden életterületre kiható patológiás személyiségszerveződés, amelyet ma DBT és sématerápiával gyógyítanak a leggyakrabban, sokszor farmakoterápiás kezeléssel kísérve. Ez akkoriban nem volt elérhető. Sajnos ma is előfordulnak reménytelen terápiák, amikor a beteg nem veszi a kezébe a sorsát. Ez nem az 1930-as évek sajátossága. Számomra az ilyen esetek tragédiáját is hűen tükrözi a dráma.