Ha tulipán vagy, ne akarj rózsa lenni – Keress egy tulipánkertet!
A könyv keretes szerkezetű: az Institute of Livingben kezdődik és végződik. Marsha ide tér vissza, hogy megtartsa a beszédet, amiben végül is elmondja, hogy ő borderline beteg, és két évig volt zárt osztályon az Institute of Livingben a hatvanas években, ami nagyon kemény időszak volt számára. Úgy fogalmaz, hogy megjárta a poklot. Rengeteg öngyilkossági kísérlete volt, vagdosta és cigarettával égette magát, vagy fejest ugrott a padlót célozva, ezért folyamatosan visszatették őt a zárt osztályra, nem mehetett ki a szabad levegőre. Elektrokonvulzív terápiát kapott, aminek következtében több évnyi emléke örökre elveszett.
Marsha úgy emlékszik, hogy tizennyolc évesen népszerű lány volt az iskolában. Mintha hirtelen omlott volna össze mindez. Depresszió lett úrrá rajta és a szülei egy fizetős intézménybe (Institute of Living) tették be őt, ahol a gazdag családok gyerekei voltak. A családja látszólag tökéletes volt, viszont fojtogató volt ez a tökéletességre törekvés. Fontosabb volt az utazásról való fotók nézegetése, mint maga az utazás, a kert rendbetétele, a szép ruhák, a jó kinézet, mint az érzelmekről való beszélgetés.
Ezeket a külsőségeket folyamatosan hangsúlyozta is az anyja. Marsha kicsit eltért a női ideáltól, az anyja többször megjegyezte, hogy nem úgy néz ki, ahogyan szerinte ki kellene nézni. A lánytestvérét ezzel szemben dicsérte és elismerte, előfordult, hogy arra kérte Alinet, kerülje el Marshát. Ezzel azt sugallta neki, hogy nem elfogadható. Az anyjának nagyon fontos volt az, hogy egy nő megházasodjon, el tudjon csábítani egy férfit. Ez volt az elsődleges szempont. Marsha úgy érezte, hogy ő nem elég jó, és ettől szenvedett, ez a tehetetlenség okozta az öngyilkossági kísérleteket.
A fent leírtakat később úgy nevezte el, hogy traumatikusan érvénytelenítő környezet.
Ez megalapozta a borderline személyiségzavar bioszociális elméletét, amelyben azt mondja, hogy két faktor alakítja ki a borderline személyiségzavart. Az egyik egy genetikailag öröklött érzelemszabályozási zavar, a másik az érvénytelenítő környezet. Két év után kiengedték Marshát az intézményből és hazaköltözött. Ráébredt, hogy, noha a pszichiáterével elégedett volt, mert nagyon megértő volt vele, úgy érezte, hogy ez mégsem elég. Eszközökre lett volna szüksége. Még az intézetben tett fogadalmat Istennek, hogy nem lesz öngyilkos, segíteni fog magának és másoknak. A fogadalmat saját megélése szerint akkor teljesítette, amikor 1991-ben megjelent a DBT-ről szóló kézikönyve a borderline zavar terápiájáról. Ez a fogadalom vitte végig az életútján. Marsha egy mélyen vallásos ember, aki nagy spirituális utat tett meg, ezáltal beépítette a DBT-be a mindfulness gyakorlatokat, melyeket zen elvonulásain tanult meg. Marshát végül zen mesteré nyilvánították.
Ha visszagördülünk a történet elejére, húszéves korában kiengedték az intézményből, majd munkát vállalt, hogy elköltözhessen otthonról. Ebben először a szülei segítettek neki. Később maga iratkozott be a pszichológia szakra. Közben a munka alatt estiben kellett érettségizzen, mert a pszichiátria miatt kimaradt két év az életéből. Miután felvették pszichológiára, először szociálpszichológia kutató lett, az öngyilkosság szociálpszichológiai oldalával foglalkozott. Később rájött, hogy erre akar egy terápiát kidolgozni. A kollégái mondták neki, hogy az öngyilkos magatartás a borderline személyiségzavarhoz köthető nagyrészt, így elkezdett borderline betegekkel dolgozni, és olyan életvezetési készségeket tanított nekik, amelyekkel szabályozhatják a gondolataikat és érzelmeiket. A dialektikus terápiának egyik része a radikális elfogadáson alapszik: fogadjuk el, ami a jelenben van, mert csak akkor tudunk változtatni. Egyébként Carl Rogers egyik idézete pont erről szól. Marsha a Shasta Abbey kolostorban tanulta meg a radikális elfogadást, amikor nem választhatták meg, a reggeli feladatok közül ki melyiket lássa el, és mikor fejezze be. A klienseinek ebből azt tanítja meg, hogy a vágyaik nem mindig teljesülnek be, és ez nem katasztrófa.
A dialektika egy marxi gondolat, melyet Marsha asszisztensének a férje kapcsolt össze először a terápiával. A dialektika meghatározása ellentétes eszmék vizsgálata és megvitatására épülő módszer, melynek célja az igazság felderítése. Marsha saját meghatározása szerint a dialektika ellentétes irányú erők közötti feszültség vagy szintézis. Marsha azt gondolja, hogy a kliensnél az elfogadás és a változás olyan ellentétes erők, melyeknek meg kell találni a finom dialektikáját ahhoz, hogy hozzáférhessünk egy klienshez. Szükségünk van az elfogadásra, és utána a technikák által elkezdődik a kliensekben a változás. Ha nem fogadunk el valakit úgy, ahogy érkezik a terápiára, és arra kérjük, hogy változtasson, ellenkezni fog. Ha teljesen elfogadjuk, de nem teszünk semmit annak érdekében közösen, hogy változzon az élethelyzete, akkor sem a kliens érdekeit nézzük. Ez a DBT alapötlete.
Marsha Linehan könyvén annyira finoman átszövődik az elfogadás és az empátia, és olyan otthonos környezetet teremt olvasása közben, ami számomra hasonló Irvin D. Yalom könyveihez. Érdekesség, hogy Yalomnak a mentora, terapeutája Rollo May volt, és Linehan egyik mentora Rollo May testvére, Gerald May, aki spiritualitással és pszichológiával egyaránt foglalkozott. Ezen kívül Willigis Jager német bencés szerzetes volt a zen tanítója. Neki köszönhet sok mindent, valamint több papnak, akik a spirituális segítői voltak. Marshának több megvilágosodás élménye is volt. Egyszer egy chicagói kápolnában érezte azt, hogy megvilágosodott. Azt mondta magának, hogy szereti magát, és úgy érezte, örökre megváltozott. Máskor egy kék hortenzia láttán azt érezte, hogy Isten mindig vele van, és mindenkiben ott van, onnantól ez az érzés nem változott benne. Először úgy érezte, Isten egy nő, emiatt el is határolódott a katolikus egyháztól, mivel olyan szexizmust vél felfedezni, ami nem fér bele az ő világképébe, feministának vallva magát. Egy idő után úgy érezte, hogy Isten nem is egy személy, teljesen átalakult az istenképe, főleg az elvonulások során. Azért ment ezekre az elvonulásokra, hogy megtanulja az elfogadást, a jelen pillanat radikális elfogadását, ahogy ő fogalmaz. Az elvonulások során frusztrációt érzett, mert nem tudott közelebb kerülni Istenhez. Rákos édesanyjával ekkor sok levelet váltott, és amikor egyik levélben az anyja megdicsérte őt, napokig sírt, Willigis támogatta ebben. Marsha próbálta megérteni, miért sír, de tanítója arra bátorította, egyszerűen fogadja el azt, ami van.
Egy másik technikája alapján meg kell keresnünk a belső bölcset, aki jobb döntéseket hoz.
Egy kúthoz hasonlítja ezt a bölcs tudást, ami mindenki számára elérhető, csak le kell ereszkedni a kút mélyére.
A gond csak az, hogy ott lehet egy csapóajtó, és ezt ellepheti az esővíz. Gondolhatjuk erről azt, hogy leértünk a kútba, tévesen. Ilyenkor a környezet visszajelzése segít (és itt most nem az érvénytelenítő környezetről van szó).
Ez a könyv pszichológiatörténeti jelentőségű. Például Marsha leírja, hogy Otto Kernberg (az egyik leghíresebb borderline elméletalkotó pszichiáter) klinikáján azt tapasztalta, a határeseti személyiségzavart a haraghoz kötik, a haragot vizsgálják. Sokszor azon vitatkoztak össze, hogy mit is érezhet a beteg.
Amíg Kernbergék azt mondták, egy adott betegről, hogy haragszik és manipulatív, addig Marsha azt mondta ugyanarról a betegről, hogy csak kétségbe van esve, megrémült.
Ő azt próbálta bizonyítani a klinikán, hogy a betegek reakciói érvényesek, és nem kellene érvényteleníteni őket éppen a pszichiátrián. Egyszerűen úgy is lehet látni őket, mint akik félnek és védik magukat egy idegen környezetben, mert bárki védené magát egy idegen környezetben.
Marsha nem zavarként, rendellenességként tekint a borderlinera, egyszerűen csak készségeket tanít egy személynek, akinek nincsenek készségei.
Egyenlőként kezeli ezeket az embereket, és ebben segít neki az, hogy ő maga is olyan helyről jött érzelmileg, ahol átélte ezeket a viharokat. Kernbergék nem ismerték el az elején a DBT terápiát, mondván, biztosan csak Marsha karizmája miatt lettek jó kutatási eredményei. Miután több egyetemen is kijött az eredményessége, azt mondták, ő csak a tünetet kezeli. Az analitikus kollégái kihívták, hogy vizsgálja meg az introjekciót, vagyis az önbecsülést, önszeretetet is. Kutatása alapján az introjekció is megváltozik a DBT hatására. Otto Kernberg ekkor hivatalosan is elismerte a módszert és Marshát is, ami sokat jelentett számára. Egyébként többek között Kernberg is azt tanácsolta neki, a vágások láttán, hogy ne hozza nyilvánosságra a múltját, árthat a karrierjének. A DBT ma világelső a borderline zavar kezelésében. Az Egyesült Államokban ez az egyik legnépszerűbb módszer.
Marshának van egy mondása, hogy ha tulipán vagy, ne akarj rózsa lenni, hanem keress egy tulipánkertet.
Így ő mindig kereste a tulipánkertjét, rengeteg barátra tett szert az egyetemen, karácsonyi partikat tartott, és végül egy asszisztensével lett nagyon jó barátságban, akivel össze is költöztek. Nem egyszer lakott együtt a barátaival, mivel saját saját családja nem lett, és rájött arra, hogy az egyedüllét számára depressziót okozhat.
Egy nagy szerelme volt, Ed, aki végül elment papnak, és papságát feladva egy másik nőt vett feleségül, amiben Marsha fájó szívvel támogatta őt. Amikor Ed elhunyt, Marsha sikítva felzokogott, ez egy igen emberi reakció a fájdalomra. Közben hallotta a fejében a terapeuta hangját is, aki azt sugallta neki, nincs semmi gond ezzel, amit érzel: add ki magadból. Marsha egyébként a szerelme előtt szüzességi fogadalmat tett és élete nagy részében tartotta is az önkéntes cölibátust.
Később a régi asszisztensének egy ismerőse, egy lány költözött be hozzá tizenhat évesen, akinek segített beilleszkedni. Geraldine egy spanyol lány, akivel annyira közeli viszonyba kerültek egymással, hogy elkezdte a lányának szólítani, és ő pedig az anyjának őt. Most is együtt laknak, külön szinten lakik Geraldine és a férje, Nate, és a gyermekük, akit most Marsha unokájaként nevel. Boldog ebben a családban, és újra elkezdett templomba járni, elégedett a hitével, és úgy érzi, teljesítette fogadalmát.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése