Egy mese a boldogságról

A Le Bonheur (Boldogság) című, Agnes Varda francia új hullám filmjét (1965) szeretném bemutatni nektek pszichológus szemmel. A film színi világa elképesztő, lenyűgözően harmonizálnak benne a képek, a boldogság a színeken át is megmutatja magát a nézőnek. A pompás képek azonban azt sejtetik, hogy valami hiányzik, valami nem kerek a történetben. Előbb-utóbb kiderül, valóban nincs minden rendben.

(A leírás spoilereket tartalmaz!)

Az egészestés moziban megismerhetjük egy tökéletes család hétköznapjait, amelyben egy fiatal pár, egy varrónő (Therese) és egy asztalos (Francois) két apró, gyönyörű gyermeket nevelnek. A pár nagyon szerelmesnek tűnik, nincs vita köztük, közben a tágabb családot is láthatjuk, ahogy melegen körülölelik őket. Mindez nézői szemmel nagyon puha és kellemes. Amikor pihenésre vágynak, a család egy park melletti tisztásra, mezőre tér ki. Ilyenkor a gyerekek lepihennek egy faágak közé feszített vászonsátorba, közben a pár kifejezi szerelmét egy pokrócon, de ez a szenvedélyesség otthonukban, hálószobájukban is lekövethető. Olyan párnak tűnnek, akik egy-két hónapja jöttek össze, és ki sem látszanak a takaró alól. Therese és Francois élete mesébe illő.

 

Egy napon azonban, amikor Francois táviratot küld a postán, a pult mögött egy csinos szőke lányra lesz figyelmes (Emilie). A néző itt még gyanútlanul megfürödhet a kellemes képkockákban, hiszen csak összenéztek, nem történt több. Aki kicsit szemfüles, annak viszont már motoszkál az érzés, hogy valami nincs rendben. 

Az élet nem lehet ilyen boldog, az lehetetlen.

Francois egy randevúra viszi Emiliet és rögtön egymásba szeretnek, szeretői viszonyuk is olyan fennkölt és fantasztikus, akárcsak házassága feleségével. A feleségének hazudni kezd, de ugyanolyan hévvel és szenvedéllyel szereti őt is, immár két nővel boldog. Amikor Emiliének mesél a feleségéről, azt mondja, őt másképpen szereti, de mindkettejükre szüksége van, hogy kibővítse boldogságát. Bizony, ez a férfi nárcisztikus, aki csak a saját érdekeit tartja szem előtt. Kohut szerint a nárcisztikus szelftárgyként kezel másokat, akik az ő kielégülését szolgálják. 

Francois tényleg nem látja ezekben a nőkben az embert, csak azt hiszi, hogy látja. 

Emilie elfogadja a távoli szerelmet, hiszen korábban is ilyen férfival volt együtt. Ő egy szenvedélyes nő, aki szeret a fantáziájában élni, barátai sokszor azt veszik észre, nincs is jelen, hiszen egy képzeletvilágban van elveszve. Francois egy napon feleségének is elmondja, hogy szeretője van. Előadja elméletét arról, hogy boldogságát csak kibővítette Emiliével, ezért mindenkinek nagyobb boldogságot tud adni. A feleség boldogan a nyakába ugrik ezek hallatán. Ez rettenetesen feszültségkeltő. A feleség a tagadás elhárító mechanizmusát használja, nem bírja felfogni, hogy repedés keletkezett a mázon.

A tisztáson szeretkeznek, a feleség látszólag megbocsát, alig sértődik meg a tényen, hogy férje megcsalta. Francois elalszik, ám amikor felébred, nem találja Thereset, aki egy hirtelen elhatározásból a park tavába ugrott, és belefullad a vízbe. Ezt a szakirodalom raptus melancholikusnak hívja. Ez egy olyan, elemi erővel, hirtelen fellépő indulatkitörés, ami gyakran vezet öngyilkos cselekedethez.

Francois ezután felkeresi Emiliet, elmondja, mi történt, de a nyarat a gyerekekkel tölti. Nagyon kevés időn át látjuk Francoist szomorúnak, a gyászt nem tudja megélni, nem tudja tartalmazni. Ezt nézőként nagyon frusztráló nézni, hiányoljuk belőle a gyászt, a szomorúságot, hiszen Therese egy kedves, melegszívű karakter. Ahogy véget ér a nyár, Francois befogadja Emiliet a család életébe. Immár őszi színekben térnek ki a megszokott tisztásra. Minden a régi, valami mégis megváltozott, ezt egyedül az évszak váltása jelzi. A szereplők, Francois és Emilie, a gyermekekkel együtt nagyon boldogok együtt, ezzel az idilli jelenettel zárul a film. 

 

Ez a film számomra arról szól, hogy az idilli boldogság, a harmonizáló színek, a pompásan pozitív érzelmek sokszor egy közösen kreált hazugság részét képezik. 

Hazugság az a családi boldogság, amely folyamatos, és nincs benne kilengés, ugyanis ez az állapot nem létezik. Nem is fenntartható, ez a filmből is kiderül. 

Francois valószínűleg azért lép félre, mert elhallgatja mindazt, amivel egyszerűen nem ért egyet. Ez gyakori probléma a mai párkapcsolatokban is. Ritka felállás azonban, hogy még gyerekek után is ottmarad a máz, ez a fajta ragadós mézes érzés nárcisztikus karakterpatológiára utal, és ez abból is kiderül, ahogyan Francois a nőkkel bánik. Sajátos, egyedi magyarázataival ráadásul a gázláng jelenséget hozza be: már azelőtt elhallgattat másokat, hogy azok kifejezték volna számára, hogy nekik a viselkedése bizony nem jó.

Francois, mint kliens, amikor megjelenik egy ülésen, a pszichológussal azt érezteti, hogy valamit nagyon elrontott a saját életében. Ezt Lázár Gergely klinikai szakpszichológus írja le videóiban nagyon szépen. 

Annyira tökéletes a karakter és a története, a kisiklásai pedig filozófiai mélységekkel könnyedén megmagyarázhatók, hogy a vele szemben ülő csakis rosszul érezheti magát a bőrében. 

Egy terapeuta azonban tudja, hogy nincs tökéletes, egyenletes boldogság, és nincs könnyen átjárható, kellemes, nosztalgikus életút sem, inkább kiegyengetett életek vannak, ami erős rejtőzködésre utal. A filmből nem derül ki, hogy miket rejteget még Francois, de annyit lehet sejteni, hogy nem olyan boldog, amilyennek tűnik.

(Képek forrása: Youtube.)