A sorozat, amit mindenképp látnod kell

Kép forrása: Youtube

A Netflix négyrészes minisorozata, az Adolescence (Stephen Graham, Jack Thorne) egy tizenhárom éves fiú letartóztatásáról szól. A sorozat négy különböző részben négy intézményes és társadalmi réteget mutat be a történetből, ami olyan komplex pszichológiai rétegződést és interakciót láttat meg, amilyenre kevés film képes. A sorozat ráadásul vágások nélkül mutatja be a történetet, amitől nagyon intim lesz. Nézőként lehetetlen szabadulni a nyomasztó érzelmektől, annyira közel vagyunk a szereplőkhöz a szoros kamerakövetés által. Vigyázat, spoilerek következnek!

Az első rész Jamie Miller (Owen Cooper) erőszakos letartóztatását mutatja be, ahogyan rendőrök hurcolják el a nyugodt családi fészekből. A vádak szerint hét késszúrással ölte meg egyik iskolatársát. Jamie rengeteget sír, tagadja a vádakat. Mi nézőként végig ott vagyunk vele, a megalázó vizsgálatoknál is, immár a rendőrségen.

A család is részt vesz a kihallgatáson, mivel Jamie az apját (Stephen Graham) jelöli ki törvényes képviselőjének. Az egyik nyomozó megjegyzi a másiknak (Ashley Walters és Faye Marsay), hogy az apának van egy fura kisugárzása. Valóban: noha szavakkal támogatja a fiát, testével sokszor elfordul tőle. Ebben van egy ellentmondás. Látszik, hogy tudja mit kéne mondani, de mégsem tud mit kezdeni az érzelmekkel.

Jamie a kihallgatás előtt az apának és a kijelölt ügyvédnek is azt mondja, hogy ártatlan, ami egész hihető. A kihallgatás alatt azonban előkerül egy felvétel a gyilkosság estéjéről, amin Jamie ütlegeli a meggyilkolt lányt. Az apa szavak nélkül marad a kihallgatás után, először elfordul fiától, majd megöleli őt. Csomó kérdés merül fel a nézőben. Miért hazudik ilyen hihetően ez a fiú? Miért ölt meg egy kislányt? Vajon milyen családi mintákat hoz?

Kép forrása: Youtube

A második részben a nyomozók az iskolában kutakodnak, Jamie indítékait próbálják megérteni. Itt egy másik réteg jön a történetbe, a másodlagos szocializációs közeg, az iskola és a média jelentősége. Ebben a részben értjük meg, hogy Jamiet Instagramon zaklatta Katie, incelnek nevezte őt, ezzel növelve az amúgyis tobzódó frusztrációit. A kihallgatás alatt az első részben megtudjuk, hogy Jamie agresszív kommenteket írt modellek képei alá. Ez végülis illik az Andrew Tate féle incelekre (involuntary celibates), akik a nőket hibáztatják azért, mert ők "nem jutnak" szexhez. 

Jamie azonban csak tizenhárom éves. Itt bejön a média torzító szerepe, gyerekekre gyakorolt hatása (ezt Guld Ádám könyve egyébként szépen összefoglalja). Olyan ötleteket és vágyakat internalizálnak, amik nem a sajátjuk. Az iskolai jelenetekben mi is érezzük a gyerekek frusztációit, akik képtelenek letenni a telefont. És ez nem csak a gyilkosság utózöngéje, ez egy reális bemutatása az alfa generációnak, akik napi 10-12 órát töltenek telefonbámulással a kutatások szerint. Az online térben ráadásul könnyebben elszabadul az agresszió, mivel nincs reális következmény. Ez a következmények nélküli, retusált világ hogyan is segíthetné egy kamasz érzelemszabályozásának fejlődését, egészséges önképét?

Ezekkel a kérdésekkel hagy minket a második rész, ahol kiderül, hogy Jamie barátja adta kölcsön a kést, hogy ráijesszen a lányra, aki incelnek hívta őt. Ez ijesztő, de valós színezetű, mivel a kortársak képesek normalizálni olyan dolgokat, amik nem azok. A tárgyiasító és brutális kihívásokat népszerűsítő média ráadaásul csökkenti az empátiát, és kiszorítja azokat a hobbikat, például az olvasást, amik növelnék azt.

A harmadik rész Jamie lelke mélyére visz minket, olyannyira, hogy mi is megijedünk tőle egy-egy pillanatra. Klinikai szakpszichológus jelöltként ez volt a kedvenc részem, hiszen egy klinikai szakpszichológus (Erin Doherty) próbál személyiségrajzot felállítani a gyilkos fiúról. A rész elején még volt forrócsoki, meg nevetés, tehát láttuk, hogy ez a tizenhárom éves tud így is működni, a rész végére pedig volt üvöltözés, dobálás, megfélemlítés, az utolsó képkocka pedig az, ahogyan a pszichológus egyedül marad, és küzd egy kezdődő pánikkal, sírással, és a hányingerrel.

Kép forrása: Youtube

De hogy jutottak el idáig? Úgy, hogy a pszichológus Jamie apjáról, és a férfiasságáról kérdezi a fiút, amitől dühös lesz. A düh érthető, hiszen a fiú ezzel hárítja a felmerülő szégyent és fájdalmat, mivel apja reakciói miatt nem tartja magát elég szerethetőnek. A baj az, hogy az apa impulzív, és így Jamie sem tanulta meg szabályozni az indulatait, így lesz a haragból ijesztő dühkitörés, gyilkos indulat. 

A pszichológus párszor össze kell szedje magát, de végülis megtudja, hogy a család kumulált trauma hordozó lehet. Az anya szüleivel nem tartják a kapcsolatot, az apa szüleivel ritkán beszélnek, és az apa néha szétveri a fészert. Jamieben pedig valóban vannak incel ideák, például azt hiszi, joga van a nők testéhez. Saját magáról pedig azt gondolja, hogy csúnya. 

Nagyon sok indulat van benne a nők iránt, amit az iskolai történések fokoznak, például Katie nevetve elutasítja, amikor randira hívja. A pszichológussal szemben is megjelenik ez az indulat, mivel "ő szép, neki könnyű lehet" Jamie szerint. Jamie említ egy jelenetet az apjával, amikor fociztak, és az apa félrenézett, annyira szégyellte a fia teljesítményét. Az apja tehát többször is megalázhatta őt azzal, hogy szégyellte, letagadta, megvonta támogatását. Gyermekként Jamie az empátiahiány és több személy iránt tanúsított erőteljes agresszió miatt viselkedési zavar diagnózist kapna, ebből lesznek később az antiszociális személyiségzavaros (köznéven pszichopata) felnőttek.

Visszatérve a pszichológus undorreakciójára, ez az első reakció, ami mélyebben ráhangolódik a gyilkosságra, és megmutatja, mennyi kegyetlenség van ebben a fiúban. Ez az a reakció, ami a valóságra rámutat.

A negyedik részben a család egy napját követhetjük Jamie nélkül, mivel ő intézetben van a tárgyalásig. Látszólag a család rendben van. Boldogan készülnek a reggelire. Eljárnak a szülők pszichológushoz, néha utalnak is rá, mit mondana. Jamie nővérét és anyját viszont meg tudja szorongatni és félemlíteni az apa. Azt tesznek, amit ő mond. Itt is megjelenik a forrócsoki és az agresszió kettőssége a harmadik részből, így párhuzam vonható az apa és fia viselkedéséből.

A családot közben megbélyegzik, összefirkálják az apa furgonját. Elmennek emiatt a barkácsboltba. Az apa erőszakos és feszült, de ezt a szülők a kedves ismerkedési történetük elmesélésével bagatellizálják a lányuk előtt. Ettől tényleg létrejön egy látszólag jó hangulat, de ott marad az apában a feszültség, és indulatkitörései lesznek. Hazafele Jamie felhívja őket az intézetből és közli velük, hogy bűnösnek vallja magát. Hazaérve a szülők sírni kezdenek, és arról beszélnek, hogy talán rossz szülők voltak, mivel az apát bántalmazták, és ő is gyakran impulzív volt. Az utolsó jelenetben az apa zokog a fia üres szobájában, és bocsánatot kér tőle, mert rossz apa volt.

Lehet, hogy cinikus vagyok, de egy bántalmazó családban a dühkitörés és bagatellizálás, tagadás, illúziókeltés hullámain kívül nehezen lehet elképzelni a szülőkről, hogy sírva belátják, mit rontottak el, és hogyan. 

A valóságban több év terápia után jöhetnek ilyen mély felismerések, és a sok elfojtás után előfordul, hogy ekkor jöhet a felszabadító sírás is a repertoárba. Mindenesetre nézőként sikerült együttéreznem az apával is, így legalább minden nézőpontot megismertünk.

A család az első szocializációs közegünk. A legmeghatározóbb közeg azzal kapcsolatban, hogy látjuk a világot, és hogyan viselkedünk benne. A család felelőssége, hogy felhívja a figyelmet a média veszélyeire, és segítsen a gyereknek kezelni az érzéseit. Ezt az üzenetet valahogy hiányoltam a sorozatból, mivel az erős érzelmi hatása révén a nézőre bízta ezt. A szakemberek, és a szülők edukációval tehetnek az ellen, hogy a média és a kortársak jelentősen negatív irányba befolyásolják a gyermekeket, és hogy a gyermekek egészséges érzelmi kifejezéssel éljék meg a hétköznapokat, a médiaveszélyek mellett is.